„Amikor 54 évesen elkezdtem festeni, nem gondoltam, hogy ez egy életre szóló szenvedély lesz. Akkor örültem, hogy az elkészült kép hasonlít a valóságoshoz. Ez is volt a cél, minél jobban megközelíteni a látványt, mint egy hétköznapi fotón. Idővel azonban többre vágytam, kifejezni valamit, ami másokat is megszólít érzelmileg. Megmutatni , hogy én milyennek látok, élek meg dolgokat. Embereket, tájképeket, csendéleteket, a várost festeni úgy jó, ha valami érvényeset mondok el róluk: valamit, ami én vagyok, ami a legbensőbb valómat villantja fel.”

Bár már fiatalon vonzott a művészet, nagy utat jártam be, mire megtapasztalhattam a szabad, önmagáért való alkotás örömét. Huszonöt évig vezettem egy nyelviskolát, vagyis folyamatosan rengeteg ember közt kellett megosztanom a figyelmem. Ha ekkoriban, míg a kislányommal rajzolgattunk, valaki azt mondja, hogy én fogok festeni, nem pedig ő, talán kinevetem. Való igaz, első zsengéim ötvenéves koromból ma már gyerekrajzoknak tűnnek. Miután életemben lezárult egy mozgalmas és hajszolt időszak, tanulni kezdtem: nemcsak festészeti technikákat, hanem azt is, mit jelent észrevenni dolgokat. Másképp figyelni. Csendélet, tájkép vagy figurális ábrázolás – mindegyik egyformán kedves nekem. Festményeimen a látványt ábrázolom, de nem gépiesen, realisztikusan, hanem inkább valami belső érzetet követve igyekszem megragadni, újrateremteni azt.